Ez a lírai film szavakba nehezen önthető, oly mély,
lélekelemző és minden felnőttet lelkiismeret-vizsgálatra hív. A Varjak
olyan kicsit, mint a Kaspar Hauser-történet. Hogy csak úgy beleszületünk
a világba és magunkra hagynak bennünket. Egyedül. Ösztöneinkkel,
vágyainkkal, álmainkkal. A film a magára maradottság, az elhagyatottság
filmje. Mégis, mikor nézzük a filmkockákat, s látjuk, hogy egy
kilencéves kislány elindul szeretettel a szívében, Krakkó utcáin,
bolyong, keres valakit, aki a társa lehetne, ugyan érezzük egyedüllétét,
mégis örömmel követjük, vele sétálunk és fogjuk a kezét. Édesapja
nincs, édesanyja nem ér rá, a nincs idő állapotában rohan előre. S
egyszer csak, mint a mesében, a kislány egy ódon udvaron, egy
ablaküvegen át megpillant egy kétéves kisbabát. Természetes
egyszerűséggel ölbe veszi, s a kislány "édesanyja" lesz. Hacsak egy
napra is. A mai világ már csak ilyen. A szerepek felcserélődnek, s a
szülők helyére is a gyerekek lépnek. Kicsit túl korán.
Az elején nem tudtam, hogy mi sül ki belőle, de érdemes végignézni, mert újból és újból eszembe jut.
Kicsit piszkutálni kell, mert blokkolja is néha.
Reload.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése